TUDAT ÉS LÉT: EGY-AZONOSSÁG
Bartók 32 Galéria
2009. április 28-május 22.
Munkamódszerem és a művészi szándék pontosítása miatt a nyugati filozófia egyik alapszövegét, Platón barlanghasonlatát hívtam segítségül.1Nem konvencionális tekintélytiszteletből fordultam e forráshoz, hanem mert a mai napig az egyik legradikálisabb kérdésfelvetésről van szó, ami a nyugati kultúrkörben valaha elhangzott.
A dialógusban Szókratész kifejti, hogy a létről és a létezőről való képeink, vélekedéseink, akár a barlang falára vetődő árnyképek, amit megkötözött fogolyként nézünk. Azonban nem áll meg a hasonlat szöveg e korlátozott és szűkre szabott feltételek tárgyalásánál, hanem továbbmegy: a továbbiakban a „barlangból” a „Nap” fényére való kiemelkedés problémáját tárgyalja. A világosságban való látáshoz nem elég hozzászokni, mivel ez sajátos, belső átalakulást feltételez. Platón azonban itt sem áll meg: vajon a „barlangba” visszatérő, milyen eszközökkel tud beszélni a barlangban lévőknek a tudat és a lét azonosságáról2, amit a „napvilágnál látott”.
Martin Heidegger, a platóni szöveg egyik legfontosabb huszadik századi értelmezője a tudományos tételek kézzelfogható eredményeinek felhasználhatóságát a gondolkodó „tanításával” állítja szembe, ami éppen az „amit szava kimondatlanul hagyott, aminek az ember úgy van kitéve, hogy rááldozza magát”. „Az, ami itt kimondatlanul marad, az az igazság lényegének meghatározásában végbemenő fordulat.” 3
Úgy vélem ez utóbbiakkal érdemes összevetni a következőt: annak ellenére, hogy bizonyos mértékig beszélhetünk képi nyelvekről a festészet lényege kimondatlan, mert a műformából eredően kimondhatatlan. Emellett az írással ellentétben a mű egyetlen pillanat alatt átlátható, ami a mű mozdulatlansága mellett a befogadás folyamatát bizonyos mértékig függetleníti a hétköznapi időtől. A festészet ugyanakkor nagyon is időbeni folyamatok eredménye, ami megköveteli, hogy művelője „rááldozza magát”. 4
A kiállításon látható munkáimban a kimondatlanul hagyott és a képileg elbeszélt viszonya érdekelt. Bár hagyományosnak számító anyagokkal dolgoztam műtárgy-együttesekben és a kiállítótér viszonyrendszerében gondolkoztam. A tér alaprajza, akár egy installációnál meghatározó a munkáimban. Ezért a táblaképeket három két munkacím szerint csoportosítottam egymással összefüggő műtárgy-együttesekké: Gnoti se auton!(Ismerd meg önmagad!) és Dasein (Jelenvalólét). A Platón által felvetetteket ezek mentén kíséreltem meg tovább gondolni.
Gnothi seauton! munkacímmel valamilyen szín vagy színátmenet közegében megjelenő magányos építészeti formákból kiinduló képeket fogtam össze. Ezeket a nagy méretű, 2008-ban készült munkákon a kép témájául szolgáló objektumokat kiemelem környezetükből. A mű tárgyát új közegbe helyeztem: különféle homogén, illetve átmenetekből álló színmezők feladata a korábbi környezet helyettesítése és az épület „megtartása.” A koncepció egyik inspirációs forrása az antik itáliai festészet. Másrészt, mivel az általam évek óta kutatott témák az európai kultúrtörténet alapjait képezik, igyekeztem olyan formát találni, amellyel mintegy az archetípusához vezetem vissza ezeket. Ehhez mintegy „belső”, mentális térbe kellett helyeznem e formákat, ahol már nem látvány, hanem emblematikus voltuk dominál. Ezáltal a munka sokkal inkább a koncentráción és a gondolkodáson alapszik, kiküszöbölve a quasi látványfestés szituációhoz-kötöttségét. A szándék itt az, hogy ne vedutaként, hanem önmagában állva, a maga metafizikai valóságában szemléljük a mű tárgyát, mint titokzatos létezőt. A festészet eszközeit viszont nem kívántam elhagyni: a festészet gondolatokat megelevenítő ereje miatt. Ehhez kapcsolódik, hogy a háttérül szolgáló színmezőt a tudatállapotok analógiájaként határoznám meg. Ezért egyes műveken a fokozatossággal és átmenettel, másokon éppen az egymásra festett színekből (angolvörösre ultramarinkék) adódó bársonyos mélykék (nem fekete! Csak remélhetem, hogy a fotón is átjön) homogenitással vagy éppen a tiszta színerő megjelenítésével operáltam. Az „alap” színei megjelennek, átütnek a motívum formáin.
A Delphoi Apollón templomból ismert felszólítást valószínűleg nem csupán a szubjektív létezőt vizsgáló modern értelemben vett pszichológiai önvizsgálatként értették. A platóni tradíció a változásoknak alávetett létezőn, a pszükhén kívül az értelmet, a nuoszt a létből részesülőnek és így időtlennek tekintette. Az önmegismerés ebben a relációban a barlanghasonlatban szereplő láncok fogságából való megszabadulás kezdeti lépése.
A Dasein munkacímmel három diptichon látható a mellékletben. Az előzőekhez hasonlóan itt is eredeti környezetükből építészeti formákat használtam. Csak néhány intencióra szorítkoznék. Így például a rendezésnél jelentőséget tulajdonítok a szimmetrikus két lépcsőfeljáró ajtó, vagy az obeliszkes lépcsők közötti üres térnek, amelyben jelölés nélkül is ott van egy függőleges tengely. Mindhárom munka az átjárás, az átjárhatóság, vagy a döntés pillanatát idézi fel képi eszközökkel. A Janus-arcokhoz hasonlóan az idő pillanat három irányúságát próbálom megérteni a képiség és a képek közötti interakció segítségével mivel alapvető kérdésnek tartom a jelen mibenlétét vizsgálni. A pillanatnyiságot, amit nem lehet megmérni. A jelent, ami az idő tengelye és tartálya egyszerre. A heideggeri jelenvalólét (Dasein) kifejezés a lét e két aspektusát összekapcsolja. A Mi a metafizika? című művében a szorongás állapotában véli megtapasztalhatónak a jelenvalólétet, amikor a létező léte bizonytalanná válik. Számomra úgy tűnik ez csak egy lehetséges kiindulópont, ami egzisztenciálissá teheti a jelenvalólétet. A jelenvalólét azonban nem azonos a szorongással, tartós tapasztalattá és tartósan egzisztenciálissá sokkal inkább egyfajta emelkedett derűben válhat. Amúgy ezt tükrözik magának Heideggernek is olyan írásai, mint az Alkotó tájék vagy a Földút.
Col tempo
Négy 1x1méteres vásznon, amelyen ugyanaz a motívum, egy axonometrikusan ábrázolt ablak ismétlődik. Mellékeltem korábbi, diploma előtti nagyméretű, több darabból álló litográfiáim fotóit, amelyeken a grafikai eljárások sokszorosításban lévő lehetőségeivel kísérleteztem.
Itt egyrészt az ősképnek is tekinthető kőre (rézlemezre, fadúcra) készült rajz egyszeriségének és egyediségének a sokszorosításban való megváltozása érdekelt. Egy az axonometria szabályai szerint elkészített kép a sokszorosításnak más értelmezési teret ad. Az ismétlődő kép kiméri és megteremti saját maga terét. Azonos tartalmú pillanatok ritmikus, ciklikus visszatérése. Az axonometria által itt is megjelennek a fentiekhez hasonló módon az implicit tengelyek.
A munkánál a festészet nyújtotta lehetőséget igyekszem kihasználni. A formák azonossága és a távolságuk, mint egy időbeli ciklus azonos, viszont „eltérő intenzitásúak”. Azonos időbeni tartamok tehát más tartalmak, minőségek hordozói! Tehát itt nem mint pillanatnyiságot, hanem mint ritmust vizsgálom az időt.
A mű mintegy összekötőül szolgál a „Dasein” és a „Gnoti se auton” között. Egy mély, barnásvörös térben három egymásba nyíló ajtót ábrázoló kép egészíti ki a munkát.
A cím nem Giorgone azonos című öregasszonyt ábrázoló portréjára utal. A con és az il összevonása miatt a mai olaszban már némiképp archaikusan csengő col tempo magyarra úgy fordítható: Az idővel… amihez hozzáérthetjük azt is: elmúlik és újra visszatér minden.
1 Platón összes művei II. 800-807. o (276b) Bibliotheca Classica, Európa Kiadó, Budapest, 1984
2 Ezt a címül is választott parmenidészi mondatot Végh Attila fordításában használom.
3 M. Heidegger: Platón tanítása az igazságról In: M. Heidegger: „…költőien lakozik az ember…” válogatott írások T-Twins / Pompei kiadók, Budapest, Szeged 1994. 65.o.
4 A témáról bővebben a Festmény ideje című tanulmányomban írok. In: Festmény ideje, MNG, Budapest 2007. 31.o.