Rieder Gábor: Kondor Attila
Artportál 2009. április 30.
Bátor dolog Platón barlanghasonlatával nyitni meg egy sötét teremben installált, realista festményegyüttest. A valóságutánzó művészet legnagyobb hatású ókori ellenlábasa ugyanis éppen az ilyesféle szemfényvesztések ellen kelt ki.
A Bartók 32 Galéria sötét helyiségében, éles reflektorok pengefénye mentén körbevágva úgy izzanak a fiatal kortárs művész klasszikus épületfestményei, mint az árnyékvilág bábjainak barlangbeli lenyomatai. Közben kint az udvaron a Nap igazi fénye ragyog, hívogatva a látogatót az ideák magasabb köreibe: a Bartók Béla úti valóságba. Micsoda antiklasszikus gesztus! Pedig Kondor Attila épp a tradícionalista festőket tömörítő Sensaria társaság tagjaként lett ismert a hazai színtéren néhány évvel ezelőtt. Nem is tagadta meg igazán önmagát, az új kiállításon szereplő festmények az itáliai klasszikus építészet emlékeit gyúrják össze a platóni és heideggeri filozófiahagyománnyal. Hatalmas vásznakon többé-kevésbé egynemű háttér előtt szimbolikus architektúrák lebegnek. Vaskos, faragott kőkeretbe zárt ajtótáblák, mini obeliszkek között vezető lépcsősorok, különálló házikószerű ókori szentély, császárkori kerti medence bepocsolyásodott, néma víztükörrel. A vonalzóval meghúzott, elegáns élek között szürnaturalista hévvel dolgozik Kondor, fantasztikus tarkaságban hordja fel és keni szét a színeket, izgalmasra „antikolt” felületet hagyva maga után. Az illuzionizmussal viszont nem mindig törődik, bár az épületrészleteket egy valódi római utazás emlékeiből merítette, nem precíz vedutákat festett, inkább elképzelt, idealisztikus architektúrákat. Egy indigókék semmi közepén lebegő, bálványnélküli szentélyt, feketére zárt ablaktáblákat, csukott kazettás ajtót, ismeretlen irányba vezető, sötét-világos képpárokon tükröződő lépcsősorokat. Csupa ideáltipikus architektúrát, az útnak és az önmegismerésnek a metaforáit. Nem is vacakol a pontos részletekkel, az oszlopok alja hol kisebb, hol nagyobb, a párkány sem tökéletesen szimmetrikus, ráadásul az axonometrikus rajzolat miatt a legtöbb kompozíció elbizonytalanító módon megbillen. A csálénak tűnő kockarendben nem találjuk önmagunkat, hiszen a csak néha feltűnő perspektíva miatt nincs igazi, rögzített nézőpont. Kívül rekedünk a festményeken, a szentély bejáratánál, a zárt ajtók előtt. De ha erőnek erejével be szeretnénk lépni, akkor felcsendül fejünkben a kísérőszövegből kihámozható képcím: Gnoti se auton, vagyis ismerd meg önmagad! A görög felirat valaha a delphoi jósdát díszítette, cinikus és realista válaszként a misztikus próféciákért érkező idegenek kérdésére. A másik képegység címe meg a heideggeri dasein-t vagyis a jelenvalólétet hangsúlyozza. Nincs itt semmi hókuszpókusz, Kondor nem platonista énjét csillogtatja meg, nem műalkotásokba rejtett ideákkal kufárkodik, inkább gyakorlatias életvezetési tanácsokat ad. A festmények minden misztikus derengés ellenére nem rejtenek ősi titkokat, némán, de barátságosan hallgatnak, noszogatva a látogatót, hogy hagyja el a kiállítást, lépjen ki a napfényre és ismerje meg önmagát. Vagyis a kép csak ugródeszka a tudás felé – ezzel a művészeteszménnyel pedig még a mogorva Platón is egyetértett volna!